Nem tudom, hogy ma egy fiatal, pályakezdő művész milyen belső programmal indul neki a pályának. Én, a hetvenes évek második felében, rendületlenül hittem a modernitásban, a progresszióban.
Biztos voltam benne, hogy törekedni kell új utak felé és mindennel szembe kell menni, ami már megtörtént a képzőművészetben. Ebben az időben a figuralitás csak tanulmányok készítésénél érdekelt.

Mostanra szinte semmi sem maradt az akkori programomból. Egyre jobban idegenkedem az eredetieskedéstől és be kell vallanom, a XX. századi művészek jelentős részének az életművét erős fenntartással nézem. Sokszor hiszem azt, hogy a „modernségük” nem ritkán a szakmai tudatlanságuk elkendőzésére szolgált. Ennek ellenére, jó néhány modern művészneksokat köszönhetek. Hatásukat nem egyszer észreveszem a látszólag másfajta képeimen. Azzal egyidőben, ahogy kiüresedni éreztem a múlt század avantgárd törekvéseit, kezdtem felfedezni, hogy számomra mennyi kiaknázatlan lehetőség nyílik a klasszikus, figurális képzőművészetben.

Egy pillanatig sem hiszem, hogy megkérdőjelezhetetlen igazságról írok. Lehet, hogy semmi sincs így, ez csak az én viszonyom a modernizmushoz és a klasszikus művészethez.

Számomra a „művészet” elsősorban szakma. Részben a minél magasabb szintű technikai tudás bizonyítása, de talán még inkább egyfajta filozófia. Filozófia, azaz a gondolkodás és az eszközök tudatos használata. A célom egy minél bonyolultabb, működő rendszer kitalálása és megvalósítása a papíron.

Feketeceruzás rajzaimatgyakran gondolják fotónak, de legalább is feltételezik, hogy fénykép alapján készülnek. Azonban soha nem használok ilyen segédeszközt. Sőt, modellt is csak a készítés első fázisában igénylek. Képeimet minden esetben többféleképpen kopott hegyű 8B-s ceruzával készítem. A hegyes és az egészen kopott hegyű ceruza tudatos használatával érem el a számomra fontos különböző faktúrákat.

Erős figuralitásuk ellenére szándékom szerint absztrakt képeket rajzolok. Ez alatt azt értem, hogy nekem kevésbé fontos, hogy mit ábrázol a rajzom. Csak a kompozíció, a képi elemek egymáshoz való viszonya foglalkoztat.

Mivel gyakran vágyom arra, hogy drámai feszültségű legyen a végeredmény, ezért az esetek többségében rejtett ellentétekre építem a rajzaimat. Ilyen, tulajdonképpen egyszerű dolgokra gondolok: fekete-fehér, fent-lent, jobb-bal, éles kontúr-lágy kontúr, egy folt szembeállítása egy vonallal, szimmetria-aszimmetria, harmónia-disszonancia, organikus-mesterséges, teljes modell-csak egy részlet. És ugyanennyire lényegesek az arányok képen belül, és a lap oldalainak egymáshoz való viszonya. (Amely gyakran diszharmonikus kompozíciót jelent a négyzetes lap harmonikus formáján belül.) Sokszor nem mutatom meg a kép teljes témáját, hanem csak egy részletét dolgozom ki, amely értelmezi a mellette maradó „üres” teret is. A képi feszültség érdekében sokszor használok olyan kompozíciókat, melyeket a klasszikus mesterek megengedhetetlennek tartottak volna. Ezeknél a képeimnél igyekszem minimalizálni, sőt, ha tudom, teljesen kizárni az esetlegességet. Ambícióm, hogy az adott rajz valamennyi részlete az aktuális képi célomatszolgálja.

A színes ceruzával készült rajzaim sokkal spontánabbak, improvizatívabbak. Többnyire egy baráti rajzszakkörben készültek, ahol a házigazda által beállított modell vár minket. Nincs mód az előre tervezésre. Viszont játszhatok különböző színkombinációkkal. Kicsit olyan helyzet, amilyennek az örömzenélést képzelem.

Egyed László

I have no idea what programmes young artist starting their careers may set to themselves these days. As for me, I had, at the second half of the 1970s, an unwavering faith in modernity and progression. I was convinced that new roads should be taken to go against everything that had happened in art before. At the time I was only concerned with figural art in my sketches.

By now almost nothing remains from my ideas of those times. I have more and more aversion to striving to be original and I must confess to having strong reservations about the oeuvres of a good part of 20th century artists. I often have the feeling that their „modernity” only served to cover up the lack of professional skills. Nevertheless, I owe a lot to quite a few modern artists. Not infrequently I recognize their influences on my works of a seemingly distinct character. Alongside of increasingly sensing the apparent emptiness in avant-garde efforts of the past century I began rediscovering the potentials classical figurative art has to offer to me.

Not for a single moment do I believe in the unquestionable truth of what I’m saying. Maybe it’s all wrong, being no more than my personal attitude to modernism and classical art.

What „art” means to me is primarily a profession. Partly, a way to prove the highest achievable level of technical skills, but even more, a philosophy of a kind. Philosophy, that is to say, pondering and a conscious use of the available tools. My goal is to invent and implement on paper a working system, as complex as it can be.

My works drawn with black pencil are often mistaken for, or at least thought to have copied, photographs. Such aids, however, are never used in my drawing. Even a model is only required at the outset.

In each case black pencils of mark 8B with a range of differently worn tips are used. The various factures I need are achieved by a conscious use of pencils of sharp to completely worn tips.

Despite their strongly figural character, the pictures I draw are intended to be abstract. By this I mean that what they actually represent is of little importance to me. I am concerned with the composition and the mutual relationships of the various graphic elements alone.

 My desire being to achieve a high degree of dramatic tension, these drawings are mostly built around hidden oppositions. They include basic contrasts like black and white, up or down, right or left, sharp as opposed to soft outlines, shapes as opposed to lines, symmetry or the lack thereof, harmony versus dissonance, organic or artificial, the whole of the model or a mere detail. Proportions within the image or of the sides of the page are also highly relevant. (The latter often in the form of quadratic page – disharmonic composition.) Often, not the entire theme is shown, but only an elaborate detail that helps interpret the „empty” space beside. To step up tension, compositions considered inacceptable by classic masters are often used in my work. Contingency is meant to be excluded from my work or kept to the minimal. My ambition is that all the details serve the overall intention of the drawing.

 My drawings made with colour pencils are of a spontaneous or impromptu character. Most of them have been created in a friendly drawing circle with the model posing as set by the host. There is no room for planning in advance. Yet I can fumble with the combination of colours, not unlike playing music in a jam session.

 László Egyed